A Vígszínház
KÖZÉP-EURÓPA EGYIK LEGSZEBB SZÍNHÁZA: A 125 ÉVES VÍGSZÍNHÁZ
Két zseniális építész, az osztrák származású Ferdinand Fellner és a porosz Hermann Helmer a századforduló évtizedeiben megtervezte és megalkotta az európai polgárság színházideálját, és Odesszától Prágáig, Bécstől Budapestig 47 gyönyörűséges színházépület hirdeti azóta is e két nagyszerű tervező emlékét.
A századfordulón Budapest szinte évek alatt vált világvárossá, s dinamikusan fejlődő polgársága egy saját ízlésének és igényeinek megfelelő színházat akart. 1896-ban egy év alatt felépült az impozáns Vígszínház, aztán pillanatok alatt kiépült körülötte a világszép Budapest, illetve a polgárság új központja: a Lipótváros. A budapesti polgárság ünnepelte színészeit, utánozta a színpadon látott jelmezeket, ruhákat, díszleteket, berendezéseket. Vígszínház előadásaink és művészeinek kultusza volt. Szépséget és eleganciát sugárzó nézőterére több mint ezer ember fér be, mégis ritkán kellett üres széksorok előtt játszani a színészeknek: az első pillanattól kezdve telt házakat vonzott ez a színház.
Itt született meg a huszadik századi korszerű magyar színjátszás. Első igazgatója az európai formátumú Ditrói Mór, akit Kolozsvárról hívtak az új színház élére, és aki magával hozta „csikócsapatát", fiatal kolozsvári társulatának nagy részét, a fővárosban akkor még teljesen ismeretlen neveket. Ők így, együtt Ditróival rövid idő alatt igazi modern együttest hoztak létre, ma úgy mondanánk: kiemelkedő ensemble-játékkal, hitelességgel, természetességgel és a színpadi igazság megteremtésével. Ignotus, a nagytekintélyű kritikus írta Ditróiról: ő volt a magyar Sztanyiszlavszkij, „aki e színházat Budapest első színházává emelte." Ez a hiteles játékstílus nemcsak markánsan megkülönböztette az akkor már erősen retorikus, konzervatív Nemzeti Színháztól, hanem a társulat e stílus birtokában képes volt a modern, huszadik századi drámák korszerű és pontos eljátszására is.
A Vígszínház már a kezdetekben is megmutatta a színjátszás több arcát: játszott klasszikusokat, irodalmi rangú kortárs szerzőket, és színészei mindenkor sikerre tudták vinni az elegáns francia vígjátékokat, bohózatokat, a „jól megcsinált darabokat.” (A legenda szerint ezeknek a daraboknak a fordítása közben tanulta meg a drámaírást Molnár Ferenc, Heltai Jenő.) Mindezek a törekvések szerves, egységes, európai szellemiségű programmá álltak össze.
Ditrói Mórt Jób Dániel követte igazgatóként, aki folytatta és megújította a vígszínházi szellemet, és ugyanolyan színházteremtő szigorral és megújító készséggel dolgozott, mint elődje. Mindketten két megkerülhetetlen törvényt ismertek: mindig korszerűnek lenni és a közönséget – a legnemesebb értelemben – szolgálni. E két nagy művész szerves folytonosságot teremtett, és munkásságuk legendás színházi alkotók sorát nevelte ki.
E színháztörténeti fénykorból megemlíthetjük – a teljesség igénye nélkül – Varsányi Irén, Hegedűs Gyula, Fenyvesi Emil, Góth Sándor és Góthné Kertész Ella, Csortos Gyula, Tanay Frigyes, Gombaszögi Ella és Frida, majd a későbbiekben Jávor Pál, Gaál Franciska, Darvas Lili, Muráti Lili, Somlay Artur, Tolnay Klári, Kabos Gyula, Ráday Imre, Ajtay Andor, Páger Antal színművészeket.
Nemcsak a korszerű színjátszás indult el e falak közül, hanem itt született a modern magyar polgári dráma is. Itt indult a világhír felé, a Vígszínház háziszerzőjeként Molnár Ferenc. Itt aratta sikereit a huszadik század elején Heltai Jenő, Bródy Sándor, Szomory Dezső, Lengyel Menyhért, Szép Ernő, majd a két háború között Hunyady Sándor, és nagy sikerek fűződtek a Móricz Zsigmond-bemutatókhoz is. Herczeg Ferenc szintén ünnepelt szerzője volt a színháznak. A könnyed, elegáns hazai vígjátékok, és zenés játékok ősbemutató-sorozata is folytatódott, különösen a két háború közötti időszakban. A külföldi szerzők közül feltétlenül meg kell említeni Gerhart Hauptmann, Henrik Ibsen, George Bernard Shaw, Oscar Wilde, a két háború közötti időszakból: Eugene O'Neill, Luigi Pirandello és Bertolt Brecht és Anton Pavlovics Csehov nevét. Brechtnek merész Koldusoperája volt műsoron, Csehov pedig a húszas években mindjárt egy egész ciklus keretében szólalt meg. Zsúfolt házakkal folytatódott tehát a Vígszínház története, bár a csődök, a gazdasági világválság, az elkomoruló közhangulat ezt egyre nehezebbé tették.
A II. világháború utolsó napjaiban bombatalálat érte az épületet, amely újra felépítve 1951-ben nyílt meg a Magyar Néphadsereg Színháza néven. A következő évtizedben öt igazgató váltotta egymást: Ladányi Ferenc, Horváth Ferenc, Goda Gábor, Somló István és Magyar Bálint. E két utóbbi mindent elkövetett, hogy az adott kor kultúrpolitikai lehetőségei között újra felélessze az értékes, régi vígszínházi hagyományokat.
A Vígszínház 1961-ben visszakapta régi legendás nevét, s majdnem két évtizedig a kiváló színész (a színháztörténeti jelentőségű Művész Színház létrehozója, rendezője, színésze) Várkonyi Zoltán igazgató-főrendezőként határozta meg a teátrum újkori történetét, Horvai István rendezővel együtt. Mellettük bontakozott ki két fiatal rendezői pálya is: Kapás Dezsőé és Marton Lászlóé. Kapás Dezső korai halála (1993) nagy veszteség volt a társulat számára.
Várkonyi folytatta és megújította nagy elődei iskoláját. A korszerűség és népszerűség roppant érzékeny egyensúlyában tudta irányítani színházát. „Vonzódom az izgalmas, az érdekes színházhoz” – mondja. „Nem szeretem az epikus, az irodalmiaskodó színházat! A színház cselekvő, aktív valami! Boldog vagyok, ha a közönség az előadás után gondolkodni kezd azon, amit látott. De boldogtalan volnék, ha az előadás közben nem jutna eszébe semmi! Azonnal az értelemre, az érzelmekre, az idegekre ható színházat szeretek csinálni. Nem kedvelem tehát a lassú áramlású, pszichologizáló műveket, amelyek a semmit próbálják úgy csoportosítani, hogy valaminek lássék.”
Gábor Miklós pedig így írt Várkonyiról: „Mindig úgy gondoltam rá, mint talán az egyetlen emberre Magyarországon, aki ha bárhol a világon megjelenik – Párizsban, Londonban, Moszkvában, Tokióban – egy perc alatt színház nő körülötte.”
A Várkonyi-érában a Vígszínház és a Pesti Színház színpadán ismét otthonra lelt a modern európai és amerikai dráma, és a századelőhöz hasonlóan a hetvenes években ismét itt bontakozott ki a magyar dráma második aranykora Örkény István, Eörsi István, Szakonyi Károly, Csurka István, Gyurkovics Tibor, Székely János, Sütő András, majd a következő nemzedék, Nádas Péter, Bereményi Géza, Kornis Mihály, Spiró György, Esterházy Péter és az elmúlt években a legfiatalabbak, Kárpáti Péter, Hamvai Kornél műveivel.
Legendás előadások sora jelzi ezt az időszakot. Látható volt többek között a Vígszínházban a Romeo és Júlia, A fizikusok, a Közjáték Vichyben, A vörös postakocsi, a Szerelem, ó!, A testőr, Ványa bácsi, A nők iskolája, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, a Három nővér, a Házmestersirató, a Kakukkfészek, az Eredeti helyszín, az Őfelsége komédiása, a Körmagyar, a Bűn és bűnhődés. A Pesti Színház repertoárján pedig megtalálható volt az Egy őrült naplója, A nyár, a Furcsa pár, a Platonov, a Nagyvizit, az Adáshiba, a Macskajáték, az Utazás az éjszakába, a Pisti a vérzivatarban, az Equus, a Találkozás, a Kőműves Kelemen, a Szentivánéji álom.
„A Vígszínház és az én életem összefonódott" – mondta egyszer a Várkonyi-társulat egyik fontos alakja, Tábori Nóra. A társulat nagyjai között tudhatjuk még Sulyok Mária, Pálos György, Ruttkai Éva, Bulla Elma, Bánki Zsuzsa, Bilicsi Tivadar, Somogyvári Rudolf, Benkő Gyula, Pethes Sándor, Páger Antal, Latinovits Zoltán, Szabó Sándor, Tomanek Nándor, Tábori Nóra, Fehér Miklós, Darvas Iván és Bárdy György művészeket.
1967-ben megnyílt a Vígszínház kamaraszínháza, a Pesti Színház, 560 férőhellyel. 1995-ben ismét új játszóhellyel gazdagodott a társulat, a Házi Színpad nevű stúdióval, amely a továbbiakban különleges hangú, kortárs drámaírók (például Enda Walsh, Martin McDonagh, Vaszilij Szigarjev, a magyar szerzők közül pedig Kárpáti Péter, Esterházy Péter) bemutatkozó helye lett.
Várkonyi Zoltán halála után, 1979-ben Horvai István vette át az igazgatást 1985-ig, őt pedig Marton László követte. 2004-ben újabb pótolhatatlan veszteség érte a társulatot Horvai István halálával. 2009. február 1-jétől Eszenyi Enikő vezette a teátrumot, majd 2020 július 1-től Rudolf Péter lett a Vígszínház ügyvezető igazgatója.
A színház a hetvenes-nyolcvanas évtizedben kortárs külföldi és magyar ősbemutatók mellett eredeti magyar zenés darabokkal, musicalekkel vonzott magához új közönségréteget. Így a Képzelt riport... (1973), Harmincéves vagyok (1975), a Jó estét nyár, jó estét szerelem (1977), a Kőműves Kelemen (1982) majd a még most is telt házakat vonzó A padlás (1988) és a 2016-os A Pál utcai fiúk (mind a hat Marton László rendezése), valamint A dzsungel könyve (Hegedűs D. Géza munkája, 1996). A padlás példátlan sikersorozat 30 éves jubileumát 2018 januárjában együtt ünnepelte a társulat és a közönség. A felújított színház ünnepélyes megnyitásának fényét is zenés darab emelte: 1994-ben került színre az Össztánc Marton László rendezésében. A vígszínházi sikerrepertoár másik meghatározó darabja a Játszd újra, Sam! A vígjáték, a vendégként rendszeresen nálunk alkotó Valló Péter rendezésében 1983 óta van műsoron.
Az utóbbi évtizedek örvendetes eredménye, hogy a klasszikus drámaírók újraértelmezett, korszerű előadásai szintén a repertoár sikerdarabjaivá váltak. Így a Vígszínházban Shakespeare Sok hűhó semmiért és Tévedések vígjátéka című komédiái, illetve a Víg történetében először 2017-ben bemutatott Hamlet, melynek új szövegét Forgách András és Vörös Róbert jegyzi, a Pesti Színházban pedig Osztrovszkij Négy lába van a lónak, mégis megbotlik című darabja. Mind a négyet a kiváló színésznőből jelentős rendezővé (is) érett Eszenyi Enikő állította színpadra. Nagy művészi elismerést hozott a színháznak Zsótér Sándor két Brecht-munkája; A szecsuáni jóember és A kaukázusi krétakör.
A Vígszínház nemcsak vendégjátékokkal és vendégtársulatok előadásainak a meghívásával, hanem külföldi rendezőkkel való közös munkával is igyekszik a nemzetközi körforgásba kapcsolódni. Visszatérő vendégünk a cseh Michal Dočekal. Ő Hadal Galron Mikve (2010), Brecht Jó embert keresünk (2012), Mihail Bulgakov A Mester és Margarita (2014), a Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés (2016) és Georges Feydeau Egy éj a Paradicsomban (2018) című darabjait rendezte. 2017-ben az orosz Alekszandr Bargman a Pesti Színházban Woody Allen Szentivánéji szexkomédiáját, majd a Vígben Lev Tolsztoj Háború és békéjét vitte színre. A német Armin Petras pedig 2017 őszén Dragomán György Máglya című regényét adaptálta és rendezte meg.
A 21. században már-már világjelenség, hogy a nagyobb nézőterű színházak többsége vagy elvesztette értékre vágyó közönségét és musicalek játszóhelyévé vált, vagy csupán szórakoztató darabok bemutatását tervező intézménnyé alakult át. A Vígszínház nem kívánta és nem is kívánja ezt az utat követni. Célkitűzése, hogy a színház megőrizze, és egyre hangsúlyosabbá tegye a modern, 21. századi, népszínházi jelleget, azt, amelyre az érték és a népszerűség egyensúlya a jellemző. A Víg tehát olyan teátrum akar lenni, ahol a gyerekkortól a kamasz-, felnőtt- és idős korig, nemzedékváltásokon át megmarad a színház és a nézők aktív kapcsolata. Az a gyerekközönség, azok a fiatalok, akik Halász Judit dalain, A padlás, A dzsungel könyve vagy a Túl a Maszat-hegyen előadásain nőttek fel, tapasztalataink és reményeink szerint a későbbiekben is hűségesek maradnak a színházhoz.
A Vígszínház három játszóhelyén esténként 1700 néző foglal, foglalhat. Így még kivételesebb az öröm, és még nagyobb a felelősség, hogy olyan színházat működtessünk, amelyet ennyi ember fogadott a bizalmába. Közönségünknek és önmagunknak, „színházcsinálóknak” is azt kívánjuk, hogy folytatódjék ez a tendencia, s a színház mindannyiunk örömére megtartsa kettős célját: a közönség szolgálatát és az értékek megőrzését.
Járják körbe a Vígszínház nézőterét: ide kattintva